Halk, sötét szellemalakként fordultam be a sikátor előtti utcába. Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy megtaláljam. Az talált meg engem. Az éj feketéje vonta be a házfalak közti szűk rést. Szinte úgy tetszett, ez a világon a legfeketébb hely. Mintha mindent szurok borított volna – mégis, mozgott. Mozgott, mintha élne… fekete polipként tekergő csápjait felém nyújtotta. Azt üzeni: éhes vagyok.
Elszórva a bejárat előtti utcai lámpából pislákolt ugyan némi fény, amely megvilágította a sötétség száját. Elnyeli a fényt, s az a kevés, amit meghagy, épp csak a lámpa alatt köröző éjszakai bogaraknak és lepkéknek elég. Akár egy kapu, a semmibe. Látod, hová indulsz… de azt már nem, hová tartasz.
Itt vár, ezt mondták. Idegesen körbepillantottam, de sehol nem láttam senkit. Pedig nem késtem, ebben biztos vagyok. Haboztam. A hívogató árnyvilágra néztem, mely kitárta karjait felém. Hosszú, mély sikátor volt az égig nyúló házak alatt, a haramiák területén. Itt bármi megtörténhet. Itt senki és semmi nem biztonságos – lényegében azt hiszem, én is ezért vagyok itt.
Tettem egy tétova lépést a sikátor belseje felé. Egy lépés, semmi több. Azt hiszem, jobban meg kellett volna gondolnom ezt az egészet. Azt hiszem, elhamarkodtam a döntést. Azt hiszem…
De ebben a pillanatban az utca túlfeléről zajt hallottam. Nem volt elég időm beazonosítani, döntenem kellett, méghozzá azonnal – hirtelen beléptem a sötétségbe, mi elfed és eltakar a kíváncsi szemek elől. A falhoz lapultam, bentről kémleltem már a kinti világot. Két macska szaladt el a kukák mellett halmokban álló és bűzlő szemeteszsákok előtt. Kifújtam az addig visszatartott levegőt, majd hallgatózni kezdtem. Csak a néma csend, a sötétség hangtalan morajlása és örvénylése. Feltekintettem az ég felé, hátha meglátom a falak magasa felett – de nem láttam semmit, csak a tömény kormot, mely tagjaimra nehezedett. Moccanni sem bírtam tőle… és mégis elindultam, egyre beljebb. A sötétség lökött egyenesen a gyomrába. Csapda, ez egy csapda! – csak erre tudtam gondolni. Üvöltöttem belül, de hang nem jött ki sivataggá száradt torkomon. Féltem. Borzalmasan féltem. Nem tudtam, mit tehetnék, s miután hirtelen abbahagytam a menetelést, nem mertem többé megmozdulni. Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, ahogy tanították…
– A legfontosabb Shagon, hogy mindig megőrizd a nyugalmad… ez a túlélésed záloga – nézett rám mindig oly gondterheltnek tűnő arcával Greene atya szemüvege mögül, vizsgálódó tekintettel. Rövidre nyírt, rendezett ősz haja volt és mindig fekete egyenruhát hordott a fehér papi gallérral nyakában. Bölcs öregember volt, nagyszerű tanár – illetve mindenki más annak tartotta őt körülöttem. Én szívből gyűlöltem azt a rengeteg szabályt és parancsot, melyet mintha csak az én bosszantásomra talált volna ki a Rend. Ne csináld ezt!… ne csináld azt!… nem szabad!… nem!… házi feladat!… büntetés!… szobafogság!… ez a szabály!… melynek betartása alól nem mentünk fel senkit…
– Még téged sem, fiam! – mennydörögte Greene atya, ahányszor ellent mondtam neki.
Most az egyszer akartam úgy igazán, hogy itt legyen velem. Hogy megvédjen, hogy rám szóljon, ha valamit rosszul csinálok. Hogy vezessen, hogy ne hagyjon egyedül itt, épp itt… hogy megbüntessen, hogy bezárjon, hogy végeérhetetlennek tűnő feladatok egész hadát zúdítsa a nyakamba, bármit, bármit megadtam volna azért, hogy most, hogy még egyszer segítsen. De Greene atya már nem segíthet. Ahogyan a Rend sem. Halottak mind, egytől egyig. Ők voltak a védelem utolsó vonala. Az emberiség elveszett.
Napról napra kapuk nyílnak a világ minden táján, forrongó vérű, szem és arc nélküli szörnyszülöttek lepik el a városokat. Éjszaka démonok és lélekfalók portyáznak a kihalt utcákon. Az angyalok taktikái mérhetetlenül rosszak, a vadászok csak erőlködnek, a hatalmasok pedig megtárgyalják, milyen fontos dolog tárgyalni a változásról, mert igenis fontos problémát említenek… csak marakodnak mind. Egyik fél sem enged és lassan az Ő tehetetlenségük miatt az egész világunk felemésztődik.
Merengésemből valami furcsa derengés szakított ki, a sötétség magjából áradt szét. Halványkék köd kúszott a lábaim elé, térdmagasságban lassan elfedett mindent alant. Egy mély, hosszú és hangos sóhaj követte a köd felém kúszó fonákjait. Mintha hirtelen szellő söpört volna végig a sikátoron, jéghideg. Úgy éreztem, mintha bekúszna a bőröm alá, megfagyasztja a húsom és a vért ereimben… ez mágia. Éreztem az erejét, hatalmas energiáit, melyet igénybe vett. Egy kapu nyílt valahol a közeben, itt, New York utcáin, gondoltam. Éreztem a tömény energiafelhőt, mely most morajlott csak egyre, magába olvasztva a sötétséget a ködöt, az égig érő házfalakat… magába olvasztva engem is…
Aztán csak halotti csend. A másia megszakadt, mintha ketté vágták volna. A sötétség kitisztult, a sikátorban egy lámpa épp a fejem felett villant fel hangos kattanással és árasztotta el a teret fénnyel. Felpillantva megláttam az eget, kirajzolódtak a háztömbök, a téglafal, s a kocsok, mely lepte. Lenéztem a földre, a köd nyomtalanul elszállt. Beletelt még néhány másodpercbe, míg hozzászoktam a fényhez és felfogtam, mi történt. Ziháltam, kapkodtam a levegőt. Nem, erről nem tudtam, erre nem voltam felkészülve – de hogyis készülhettem volna fel erre? Gyakran még a féllényeket is meglepi az ilyesmi. Kábult voltam, a karomon minden szőrszálam égnek állt. Az energiát éreztem, a nyomását. Olyan erős volt, amihez hasonlóval még sosem találkoztam… de mielőtt felidézhettem volna tanítóm szavait, egy mély és reszelős hang szólított meg a hátam mögül...
…TO BE CONTINUED…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
"Illó azúr mázat ölt az ég, de nem telik több csendességre."